Szerelem
A szerelemről fognak ezen a lapon olvasni.
Nem, semmi fakszni nem lesz. Nem lesz lemenő nap fénye, és nem lesz hófehér paripa, hátán a szerelmespárral, kiknek ajka gyengéd csókban forr össze, nem lesz szó semmi ilyesmiről, leszámítva ezt a kis bekezdést.
Nem fog a pulzusuk az égig ugorni, és nem fog eszükbe jutni a szex sem.
Nem morzsolnak könnyet a szemük sarkában.
De ígérem, nem fogja Önöket hidegen hagyni ez a pár sor.
A szívük bele fog facsarodni, és ha éppen nem szerelmesek, eszükbe jut mi is az: szerelem…
GYÖNGY
Kicsi volt a gyöngy, apró, és iszap- lepte.
Ott feküdt a tenger éjsötét mélyén. Felette a roppant víztömeg elnyelte a napsütést. Elnyelte a hatásokat, mindent elnyelt, amitől a gyöngy beteljesíthette volna azt, amiért megszületett.
Hogy ragyogjon...
De nem csak ez volt az oka, hogy nem szórhatta fényét...
Már sok száz és sok ezer éve megállt a föld. Nem kergette-űzte egymást a nap és a hold, így elmaradt az apály,és elmaradt a dagály.
Minden mozdulatlan, néma, és hideg volt.
A kagyló, ami megteremtette, millió, fénytelen darabra törve hevert. Roppant akarattal maga a gyöngy törte szét. Mert rabságában tartotta, visszahúzta, és elfogta előle azt a parányi fényt is, ami a mélyben pislákolt.
A gyöngy csak várt.
Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy ábrándozott. Hogy egyszer majd történik valami, amitől lemosódik róla az iszap, ami majd megmozdítja, és felemeli a fény felé, és ő meg tudja mutatni az egész világnak, hogy milyen fényesen, szikrázóan tud ő ragyogni. Tudta, hogy meg fog történni.
Az idő telt. Semmi sem változott.
De ő nem adta fel a reményt.
És egy nap...Egy nap valami megváltozott a világban. Valami varázslat? Fekete lyuk? Vagy Isten ébredt talán fel?
Soha nem fog kiderülni.
Csikorogva bár, de forgásba jött a föld.
A kis gyöngy meleg, finom, lassú érintést érzett a burkán.
Mert elindultak az áramlatok az útjukon, felkavarva a tenger moccanatlan tömegét.
Tudta, hogy valami befejeződött, és hogy valami elkezdődött.
Eljött az ő ideje.
Először a megkövesedett korallokat, szivacsokat törte le a víz.
Aztán lesimította róla az iszapot.
Hátára vette, és lágyan, lassan ringatva sodorta-segítette a part felé.
Útja során megtisztult minden rátapadt mocsoktól, ami opálossá tette.
Mire partot ért, maga volt az újjászületés.
Hófehér-homokos partra vetődött. A tenger még utoljára körbecsókolta, majd visszahúzódott.
És a gyöngy végre ragyogott!
Úgy ragyogott, hogy a fehér homok belesápadt. Úgy szikrázott, hogy csodájára járt élő, és élettelen.
Végre boldog volt.
Nem érzett büszkeséget, és nem vette észre a csodáló pillantásokat.
Ő csak a maga egyszerű kicsi gyöngy-módján boldog volt, hogy végre, végre ragyoghat...
Számomra ez a szerelem…
